Egy évvel az első kötet megjelenése után (na jó, nálunk két évvel) a rajongók már vissza is térhettek a varázslat és az időhúzás mágikus birodalmába. Bizony, voltak idők, amikor Rowling még nem épített annyira a hype-ra, nem ücsörgött a babérjain (meg a bankókon), és nem írt féltégla vastagságú könyveket. Ráadásul a Harry Potter és a Titkok Kamrájával letette a sorozat (szerintem) máig legjobb kötetét: egy izgalmas, szórakoztató, és nem túl hosszú fantasy-mesét.
Mindennek ellenére az első sequel közel sem hibátlan mű, hiszen ebbe sem ritkaság az értelmetlen, vagy, ha úgy tetszik, időhúzó jelenet, aminek tulajdonképpen semmi hatása sem volt a történetre. Ellenben a többi folytatással ellentétben itt a legminimálisabb a varázsvilág alapos bemutatása, hiszen az Odún kívül szinte egyetlen új helyszínnel sem találkozhatunk, amitől bizony az egyszeri olvasó hajlamos azt gondolni, hogy az írónőnek nem volt túl sok ötlete a sztori továbbviteléről/kibővítéséről, így csak fogta az első kötetet, és beoltotta némi gótikus stílussal és Indiana Jones-szerű kalandokkal.
És talán épp ettől lett tökéletes az összhatás. Itt még nem szállt el a ló, ráadásul ez a könyv megteremt egy remek átmenetet az első rész relatív gyerekessége és az ezután következő kötetek sötétebb, drámaibb, horrorisztikusabb hangvétele között. Már nem túl gyerekes (vagy inkább túl ártatlan) a szülőknek, de még nem túl megterhelő az ifjoncoknak – sem terjedelemben, sem pedig a bevitt ijesztgetések mértékében.
Egyszóval leginkább az újítások mennyiségét érheti a kritika, hiszen ahhoz képest, hogy az első kötet többé-kevésbé lefektette a varázsvilág alappilléreit a legfontosabb emberekkel és helyszínekkel, addig a második kötet hozzájárulása a mítosz bővítéséhez gyakorlatilag majdnem minimális – így aztán az elhullajtott adatmorzsák szinte a semmibe kilőtt puskapornak tűnnek, hiszen a későbbi kötetek még számtalanszor elismétlik mindazt, ami ebben a kötetben elhangzik, néhány újdonság pedig szinte a levegőben lóg.
Mindazonáltal, dacára minden szájbarágásnak, monologizálásnak és adatszegénységnek, ebben a műben megvan valami, amiről az írónő az ezt követő években hajlamos volt megfeledkezni, és ez az arányérzék. Kalandok és nyomozás, na meg némi kissé szájbarágós tanulság: valahogy így néz ki egy kicsiknek-nagyoknak való meseregény.
És persze van benne egy rohadt nagy hüllő, alakváltás, és persze jó sok akció föld alatt és (jóval) a föld fölött.
Ahogy a könyvnél, úgy a moziverziónál se gatyáztak: az első film világpremierje után pár nappal már forogtak is a kamerák, hogy minél előbb dobozban tudhassák a második kalandot. Úgy fest, ezek tényleg komolyan gondolták, hogy Herri Plottyer (by Homer Simpson)-filmeket simán össze lehet rántani egy-egy év alatt, és ebben a szellemben vágtak bele. A kapkodásnak meg is lett az ára: ennél csúnyábban öregedő HP-filmet még nem láttam.
Valahogy nekem mindig komoly probléma volt a sorozat filmes pályafutása során, hogy az éppen aktuális kötet eleji ötven-száz oldalt igyekeznek a lehető legminimálisabb játékidőbe besűríteni – ezzel viszont sajna elveszik az a kontraszt, amivel azok, akik csak a filmeket nézik, sosem szembesülnek: hogy Harry bácsinak tényleg mekkora kontraszt van aközött, ahogy a hétköznapi világban és a varázslóvilágban éli az életét.Az adaptációk összecsapott nyitánya szinte sosem hagy arra időt, hogy a néző megérthesse, vajon miért is rühellik Dursleyék ennyire a Kis Túlélőt – és így sajna csak annyi jöhet át, hogy Harry a szünidejét Tahófalván tölti.
No persze nem itt van a kutya úgy igazából elásva: valószínűleg újfent a szellemi anyukára, a Roxfort Alien királynőjére (c) lehetne mutogatni, aki nyilván mindent megtett, hogy minél többet láthasson viszont a vásznon a könyvből. Így aztán bár pár sztoriszál (ld. kimúlásnapi parti) kénytelen-kelletlen elsikkadt, míg az új ötletek ezúttal is minimális számban képviseltetik magukat – mind közül a legrosszabb a kínosan giccses befejezés.
A (felnőtt) színészi oldalt ellenben ezúttal sem érheti panasz -bár sajna Lockhart szerepére sajna nem tudták leszerződtetni az eredetileg kinézett Hugh Grantet (fú, öcsém, az lett volna igazán vicces!), de Kenneth Branagh is jól adja az önimádó bájgúnárt, Jason Isaacs-nak pedig külön köszönöm a részvételt – nála valószínűleg soha senki nem jut majd közelebb ahhoz, hogy úgy igazán kicsinálja a főhőst.
Az akciójelenetek szintén profik, és itt az, ahol végre-valahára mernek kicsit turbózni a könyvön, ahol bár jók voltak ezek a szcénák, ám néha már-már minimalista hatást keltettek – avagy egy ló méretű pókokkal teli völgyből tényleg olyan könnyű lehet elhúzni a csíkot? Egyszóval a trükktechnikusok sem lazsáltak – ez a vonal simán felülmúlja az előzményt.
Akkor vajon mégis miért nem működik a kettes film? Talán tényleg épp azért, mert túl sokat akartak: legyen egyszerre akció-kalandfilm (gyakori Végzet Temploma-utánérzésekkel) és drámai alkotás is! Mindezt két és fél órán át! No fuckin’ way!
Egyszóval valószínúleg épp a sietség tett be ennek a mozinak: nem volt idő szinte semmire – az működött, ami könyökből megy: a profi felnőtt színészgárda és az akciók. Ám sajna ez kevés a jó filmhez. Így történhetett meg az, hogy pár év távlatából a második film jobban emlékeztet egy lelkes, de tapasztalatlan gárda által összerakott B-mozira, mint egy kiforrott alkotásra. Még jó, hogy tanultak a leckéből.
