Elérkeztünk hát a rajongók által legjobbnak tartott könyvhöz! (nővérkém, figyelsz?) Ha már mindenki azt állítja, hogy a blog (és a stand up comedy) őszinte műfaj, akkor őszintén beismerem, hogy így utólag belátom, hogy van benne valami. Úgy tűnik, az írónőnek kellett kábé ötszáz oldal arra, hogy teljesen belerázódjon a saját kreációjába, és végre-valahára elhelyezze a szereplőket a sakktáblán. Bár, ami igaz, az igaz: ez a kötet valójában nem is szól másról, mint a sakkbábuk össze-vissza tologatásáról. És itt jön az igaz meglepetés: mégse tűnik komplett időhúzásnak.
No persze Rowling azért még mindig nem lépett szintet az írói mesterlistán, mivel a könyv sajna még mindig tele van kisebb-nagyobb hibákkal, amik bár kissé bosszantóak, de szerencsére nem csapják agyon az élvezetet. A legnagyobb talán maga a címszereplő, aki bár jól eltalált figura, de tettei számos alkalommal nélkülöznek mindennemű logikát – és ez főleg újraolvasásokkor, a regény ismeretében lehet zavaró. Felróhatnánk azt is, hogy a főhősök szinte teljesen fejlődésképtelennek bizonyulnak, mivel bár betöltik a nekik kiosztott skatulyákat, ám annak ellenére, hogy JKR folyton folyvást igyekszik új tulajdonságokkal felruházni őket, ez többé-kevésbé kimerül abban, hogy megtanulnak egy-két új varázslatot.
Az előző kötetben hiányolt világkép-bővítésre viszont végre-valahára sor került: bár a vázolt varázslóvilág nem lett sokkal logikusabb, de legalább megláthatjuk, hogy a varázsvilágban is vannak úgymond “hétköznapi”-nak számító helyek, még ha csak egy város is az.
Bár első látásra talán úgy tűnhet, hogy a harmadik kötet is egyfajta Voldemort-elleni nyomozás krónikája, Rowling szerencsére bevállalja, hogy végre változtasson: bár Voldemort (ezúttal múltbeli) ténykedése ezúttal is komoly kihatással van a cselekményre, de ugyanakkor belátta, hogy harmadjára ugyanazt eljátszani meglehetősen nagy kitolás lenne az olvasókkal, így ezúttal egy új karaktert választott Macguffinnek, ami kifejezetten jó ötletnek bizonyult. Kár, hogy ez csak egyetlen kötetre szólt.
Maga a cselekmény viszont bár tartogat egy-két meglepetést,valójában mégse lényeges: gyakran éreztem, hogy a múlt eseményei sokkal fontosabbak, mint a regény jelenében történő dolgok. Így aztán hiába a sok-sok új karakter, ha előbb-utóbb az összes háttérbe szorul, amitől néha kicsit kiveszik az izgalom az eseményekből. Ronnak és Hermionénak pedig most már tényleg nem ártana néhány új tulajdonság, mert a “naiv hülye” és a “geek csaj” szerepe hosszú távon meglehetősen idegesító tud lenni. És minek izguljunk két idegesítő kiskölökért?
A regény mindennek ellenére mégis működik: bár némi többé-kevésbé lényegtelen információ körül folyik a nyomozás, de ezúttal nincs olyan érzése az embernek, hogy az első kötet feldúsított verzióját tartja a kezében. Ez azonban nem menti meg attól, hogy néha szájbarágós unalomba forduljon – és ezt azért illett volna kinőni egy harmadik kötetre.
Bár a második film ezúttal is világsiker lett (elvégre ez a brand mindent elad), Columbusnak mennie kellet: nemcsak a stílusáról rítt le, hogy képtelen lenne felnőttes irányba terelni a sorozatot, de ő is ki akart lépni. Nem tudom, mennyire bánta ezt a döntését, mivel azóta készült filmjei közül valószínűleg egyet se tenne ki az ablakba – a franchise-nak viszont kifejezetten jól jött a vérfrissítés.
Mikor nyilvánosságra hozták, hogy Alfonso Cuarón veszi át a rendezői széket, valószínűlega film rajongóinak teljes (netes és egyéb) közössége dobott egy hátast: ki a frász az? És mikor megtudták, újfent csak értetlenkedni tudtak; vajon mit kereshet Roxfort környékén egy mexikói független filmes?Én személy szerint úgy éreztem, hogy tökmindegy, csak hagyja otthon Ethan Hawke-ot.
Sőt, valószínűleg mindenki emlékszik arra is, hogy végül még a speciális effektekből is elege lett, úgyhogy végső kétségbeesésében csak annyit kiáltott, hogy ugyan forgassanak már egy szexjelenetet. Ettől aztán végleg eltűnt a fanok szemöldöke a hajuk alatt (valószínűleg lekoptatva ezzel tökéletesen hitelesen felmázolt villám alakú sebhelyüket). Úgyhogy maradt a kérdés: miféle ifjúsági film jöhet egy ilyen direktor keze alól? A válasz pedig (a film premierje után hat évvel is) az, hogy ritka fajta!
Két dolog van, ami még ennyi év távlatából is nagyon látszik ezen a mozin. Először is az, hogy Miss Alien Queen már nem vetette a műre olyan élesen vizslató szemét, így a készítők bátrabban mertek kísérletezni – így születhetett számos új stílusötlet, amik olyan jól eltaláltak lettek, hogy a további epizódok alkotói is átvették a legjavukat. Ráadásul a szűrözés is elérkezett a varázslóiskolába, ami további ízt kölcsönöz a képi világnak – a számtalan apró, de nagyon ötletes betoldásról (állatos cukorkák) nem is beszélve. Komolyan mondom, több közös van a HP- és az Alien-sorozatban, mint ahogy az elsőre látszik: bár az új rendezők megteszik a kötelező tiszteletköröket, ám az sose árt, ha betoldanak némi egyediséget is.
A másik komoly változás pedig az idő – mind a játéké, mind pedig a forgatásé. A Warnernél (igen bölcsen) rájöttek, hogy ezt a beosztást teljes képtelenség betartani, különös tekintettel az egyre vaskosabbá váló kötetekre, így ezúttal már másfél évet szántak a film elkészítésére, ami meg is látszik a végeredményen. Bár az amúgy is soványka cselekményből csak a legszükségesebb mozaikok maradtak meg, amik között néha minimális a kohézió (és itt jön a képbe a játékidő – a könyv méretének dacára ez a film jóval rövidebb, mint elődei), ám ez a mágikus mozaik annyi egyediséggel és stílussal van felturbózva, aminek nem lehet ellenállni. Bizony, úgy fest, hogy egy mexikói kellett ahhoz, hogy igazán jó filmet csináljon egy “very British” műből.
Persze ez sokaknak megakadt a torkán, hiszen sajnos sokan gondolják azt, hogy a regényből filmet csinálni csak annyit jelent, hogy a már meglevő cselekményt hiánytalanul át kell ültetni celluloidra, és slussz – lásd az előző két Potter-adaptációt. Cuarón azonban alaposan beintett mindenkinek azzal, hogy egyáltalán nem azt adta, amire vártunk.És ki ne szeretné a meglepetéseket – főleg, ha ilyen szórakoztatóak?
