Úgy döntöttem, hogy ha már nyár van, de meló nincs, akkor felhalmozódott szabadidőmben (azon kívül, hogy Fringe-et nézek) megemlékezek J. K. Rowling kultikus szériájáról,méghozzá könyvenként/filmenként. És ha valaki feltétlenül aktualitást keres, hát akkor csak azt mondom, hogy novemberben jön a hetes mozi, beee, nem beszólni! 
Kezdjük tehát az elején! Arra nem kívánok kitérni, hogy hogyan és miként is lett Rowling néniből kávéházakban körmölő, gyermekét egyedül nevelő anyukából az Egyesült Királyság legfontosabb exportcikkének létrehozója, mivel manapság ez már annyira evidens, mint hogy Michael Bay szar filmeket csinál. Ellenben az is tuti, hogy a Potter-franchise is pont azért vitte sokra,amiért manapság az Alkonyat-sorozat is iszonyatos pénzeket szaggat: szélesen belőhető közönség, és egy pofonegyszerű alapötlet (vagy hogy kicsit elővegyem szakszótáramat, high concept): egy átlagos kölyökről szól, aki éppenséggel varázsló.Pofonegyszerű, mi? Melyik gyerek ne vágyna arra, hogy csak felkap egy fadarabot, és hipp-hopp, minden gondja.baja megoldódik? És, ha már itt tartunk, az sem lebecsülendő, hogy a felnőttek java része is volt gyerek, vagy minimum őrzi a gyermeki énjét – jó is, hogy így van, mert különben a Disney már évtizedekkel ezelőtt lehúzhatta volna a rolót.
Márpedig ezek után valószínűleg senkit sem zavar, hogy a pofonegyszerű ötlet mögött egy pofonegyszerű, néha már-már a Lost rétestésztájánál is vékonykább sztori áll, amit egyes-egyedül az óv meg attól, hogy villámgyorsan dögunalomba forduljon, hogy drága írónőnk úton-útfélen terel, ködösít, mást ne mondjak, kamuzik. Tulajdonképpen engem is meglepett, mikor pár hete újra kézbe vettem a jó öreg első kötetet, hogy hányszor elsütik benne a “nem tudom”, “majd ha itt lesz az ideje”, illetve számtalan hasonló jelentésű kifejezést, aminél kevés egyértelműbb jele van annak, hogy Rowlingnak az égvilágon semmi ötlete nem volt arra, hogy vajon hogy is húzza ki ezt a csontig rágott “jófiú vs. rosszfiú” mesketét a beígért hét kötetre. Pedig az első megjelenéskor a széria fénypontjánál (azaz kb. akkor, amikor a fél világ várta az ötödik kötetet) tapasztalható hiszti még nagyon-nagyon messze volt, vagyis a legkevésbé sem volt szükség ekkora mennyiségű bullshitre. Mondjuk így legalább elsüthetett töméntelen visszautalást az el nem mondott infókra, és ezzel jól rákoppinthatott a hozzám hasonló kukacoskodók orrára: “nézzétek, ugye, hogy milyen jól gondolkodtam előre!”
Marhaság. Rowlingnak volt egy ötlete, amit le akart írni, és ez sikerült is neki. Az, hogy idővel a mítosz végül maga alá temette az első részek bájos ártatlanságát, az már egészen más tészta. Ugyanis mondjon bárki bármit, és bárhogy is fanyalgott a fél világ eme egyszerű történet hetedhét országra szóló sikere láttán, a mű akkor is működik – nem számít, hogy hány évesen olvassa el az ember.
De az a mai napig rejtély még számomra is, hogy vajon mitől működik. A szereplők egytől egyig a legócskább panelfigurák, a jószívű legkisebb fiútól a nagy mamlaszon át a nyápic és genya rosszfiúig. A történet is csak arra elég, hogy egy hangyányit megemelje az ember pulzusszámát, és amolyan Shyamalan-módszerrel épít egyes-egyedül a sztori végi csattanóra, a pofátlan folyt. köv. lezárás pedig már tizenhárom éve, a regény írásának idején sem számított épp kedves módszernek, főleg azt figyelembe véve, hogy épp a célközönségnek számító gyerekekkel cseszett ki – elvégre hogy mondja el a mami és a papi a kis Pistikének, hogy “csak kétszáztizennyolcat kell aludni, és megtudod, mi jön ezután”?
Egyszóval a könyv tele van közhelyekkel, a varázsvilág mitológiáján akkora lyukak tátonganak, hogy egy T-Rex is röhögve közlekedne rajtuk (pl. vajon mi a rákot csinálhat Mrs. Weasley egész évben otthon? Vagy a tanárok a nyári szünetben?), és mégis lebilincselő. Talán épp azért, mert még manapság is ritka az olyan mese, amiben nincs semmi felesleges erőszak vagy öv alatti poénok – egyszóval bárkinek ajánlható. És épp ezért volt vevő rá mindenki: közérthető,ízléses, ártatlan. És talán épp ez az, ami a többi kötet legjaváról nem mondható el.
A filmváltozat készítőinek nem volt könnyű dolguk, hiszen a rajongók elvárásai szinte másodlagosnak minősültek. Az sokkal fontosabb volt, mit gondol Rowling néni, aki amolyan Alien királynőként ücsörgött az adaptáció várában, és valószínűleg hamarabb evett volna Hagrid főztjéből, mint hogy hagyja, hogy néhány hollywoodi barom elszúrja a britek legnagyobb fiktív figuráját (na jó, Arthur király és Sherlock Holmes után legnagyobb). Az ő szigorú tekintete rányomta a bélyeget az egész filmre – és ezzel elnyerte minden idők talán legbátortalanabb adaptációjának nem túl megtisztelő díját.
Más szóval a mozis verzió pont olyan, mint a könyv, se jobb, se rosszabb. Illetve egyvalamiben mégis gyengébb: az ötletekben. Hiszen minden, amit a vásznon láttunk, csak JKR burjánzó (?) fantáziájának fénymásolata; azaz hiába igyekszik a brit színjátszás színe-java kisebb-nagyobb mellékszerepekben (RIP, Richard Harris), hiába castingoltak egy csapat tündibündi kölökszínészt, hiába végzett top-munkát az ILM és még sokan mások, ha az egész nem szolgál többet, mint hogy kielégítse az írónő fantáziáját.
Ennek ellenére, meglepő módon, Potter bátyó első filmes menete még ma is szórakoztató; a könyvhöz képest kicsit olyan, mint a filmek képregényváltozata: minimális méretűre rántja össze a cselekményt, felületes képet ad arról, milyen is a teljes mű, ugyanakkor ki is kapcsol. A rajongóknak (például, khm, nekem) meg jó kis nosztalgiabuli, főleg azt juttatta remekül eszembe, mekkora volt a sorban állás, amikor úgy kilenc éve befizettünk rá a nővéremmel. 
De sajnos semmi több. Semmi meglepetés, változtatás az eseményeken. Arra sajna még várni kellett, de ez már egy másik történet…
