Sok százmilliós bevétel ide vagy oda, Rowling okulárés varázslófiókája sose talált igazi otthonra a mozivásznon. Először 
a túlságosan szó szerinti adaptáció miatt maga a regény veleje, a varázslóvilág “bármi megtörténhet”-szabadsága veszett ki belőle, majd mikor az új rendezők elkezdték némi eredetiséggel is feltankolni, szembesülniük kellett a terjedelem problémájával: nem fér bele minden, vajon később mi lesz lényeges, satöbbi. Épp ezek miatt járhattunk volna sokkal jobban egy tévésorozattal: ott senkit se zavarna a minden fejezet/epizód végén levő nagy meglepetés, és sokkal több idő jutott volna a világ és a karakterek bemutatására, valamint a cselekmény kibontására. De Potter végül a vászonra költözött, immáron hetedszer – és ezzel be is bizonyítja, hogy rossz ötlet volt a záróepizód kettévágása.
Az utóbbi években elszaporodott kettévágott sequeleknek, mint pl. a Mátrix-, és a Karib-tenger kalózai-folytatások (bár minőségük vitatható), egy előnyük feltétlenül van, ami sajna a Harry Potter és a Halál Ereklyéi 1. részének nem adatott meg: a fenti két filmsorozat második része (a lezárást leszámítva) elmehetne önálló filmnek is. Megvan bennük egy normális film narratív íve, egyszóval normális, bevezetés-tárgyalás-befejezés hármassal dolgoznak, csak a végére még odabiggyesztettek egy kis folyt. köv. jelzést. Potternek ez – elsősorban regényadaptáció volta miatt – ez nem adathatott meg: a könyvben megvan a cselekmény normál menete, de ha ezt kettécsapják, akkor a néző egyértelmű hiányérzettel fog távozni. És lőn!
Nem akarok belemenni, hogy ez vajon kinek az ötlete lehetett, de ha a rendezőé, akkor David Yates iszonyatos harakirit követet el, ugyanis amúgy remekül helyt áll. A franchise történetében neki jutott a leghálátlanabb feladat (a kritikán aluli ötödik kötetből filmet kovácsolni), és ezt is sikerrel vette. A hatodik mozival már megosztotta a rajongókat, mert bár vizuálisan élvezetes művet nézhettünk végig, a történetben gigászi lyukak tátongtak, ráadásul a mai napig nem vagyok meggyőzve arról, hogy a kviddicsezés vagy a főhőstrió szerelmi gondjai-bajai lényegesebbek (értsd: több játékidőt érdemeltek), mint a varázsvilágot fenyegető sötét erők, vagy a főgonosz múltjának (később lényegessé váló) titkai.
A hetedik résznek az viszont feltétlenül az előnyére válik, hogy ezúttal kiszabadulunk a Roxfort varázslóiskola jól ismert falai közül: ezúttal a főhősök járják be a varázs- és muglivilág számos jelentős helyét, miközben számos veszélyt kell túlélniük. Természetesen (ahogy egy záróepizódhoz illik) a korábbi kötetek szinte minden jelentős mellékszereplője felbukkan, hogy ki segítse, ki gátolja a jól ismert triót. Egyszóval a történet végre változatosságot hoz a kergetőzősdivel, ám a legjelentősebb fordulatok a második félre maradnak, vagyis meglepetéseket ne várjon, aki nem olvasta a könyvet. A félelmetes hangulat viszont jól sikerült, így a humoros betétek felbukkanása ritka, mint a fehér holló, de akkor legalább üt: Daniel Radcliffe remek iróniával gúnyolja ki (mára már szinte elfelejtett) színpadi pucérkodását a regényből is ismerős hét Potter-jelenetben, ami egyértelműen a film humor-csúcspontja, de a hármasfogat minden tagjának jut emlékezetes pillanat kár, hogy Emma Watson színészi képességei nem fejlődtek annyit, hogy ezt (valamint szerepe 
többi mélységét) tisztességgel kihasználja – de szerencsére legalább megszabadult pár irritáló manírjától, úgyhogy legalább már nem idegesítő. Rupert Grint pedig… Nos, ő Rupert Grint, pont olyan Ron, mint amilyennek megszoktuk.
A road movie-jelleg viszont mostohán bánik a mellékszereplő-gárdával. Hiába van itt a brit színjátszás színe-java, ha egyszer van összvissz két-három jelenetük. Valaki még ennél is rosszabbul jár: a Dursleyk búcsúját szerintem kár volt kihagyni, Bill Nighy Scrimgeourja pedig nemcsak jelentéktelen figura marad, de minden könyvbeli mélységét el is veszti.
A látványvilág viszont ezúttal is parádés. Bár ezúttal a legtöbb helyszínen nem időzünk sokáig, ám a remek trükkök és a csodás tájak hamar elfeledtetik ezt velünk. Bár a házimanók megvalósításával még most se vagyok kibékülve, de a díszletek még mindig profik, főleg a minisztérium sokszorosítóterme (majd meglátjátok). Az akciójeleneteken pedig meglátszik, hogy az idő hívó szava elérte a varázslóvilágot is: a greengrassosan szétvágott-kézikamerázott máguscsörték remekül néznek ki, ám néha kicsit túl sokat emelnek át az ihletadóból. Az erdei hajszáról például szinte rögtön a harmadik Bourne-film tangieri monstre-gyalogos üldözése ugrott be.
Egyszóval minden együtt van egy korrekt Potter-menetre… De ez csak egy fél Potter-menet. A történet sehova sem tartása (illetve a második etapra való gyúrása) rányomja a bélyegét a filmre, ami így ahelyett, hogy egy kerek, de folytatható történettel készítene elő egy záróepizódra, inkább bevisz minket a sűrűbe, aztán jól otthagy, mondván, hogy fél év múlva majd visszajön. Tisztára, mint egy átlagos tévéepizód, nem?
Pedig a könyvek olvasása során már megszokhattuk volna a fejezetenként érkező cliffhangereket, a nyitva hagyott kérdéseket, és az elvarratlan (de-majd-visszatérünk-rá típusú) történetszálakat, de egy két és fél órás filmtől azért nem ezt várná az ember – főleg annak tudatában, hogy a regény második felének nagy részét az akciójelenetek fogják kitölteni. És ez könnyen a két film közötti egyensúly kárára válhat – bár én készséggel elismerem, hogy ezt a filmet majd akkor lesz inkább érdemes elemezni, ha teljes egészében láthatjuk, hiszen ez olyan, mint amikor egy film közben elmegy az áram: bosszantó, de az ember azt mondja magában, hogy majd legközelebb befejezi. Ezért viszont minek menjek moziba, mikor ott a tévé is? És épp ezért nem olyan jó ez a hétperegyes film (ami a jegy szerint 7/A), mint lehetne.
