Rowling a jövőbe lát! Nem, korántsem azért, mert történetei megelőznék korukat, vagy amolyan Nostradamusos párhuzamot vonnak napjainkkal. Nem. Inkább azért, mert úgy fest, hogy ez a nő előre látta, miket fogok ide írni 2010-ben, és már jóelőre úgy döntött, hogy majd ő megmutatja nekem. “Mit kérsz, fiacskám? A mágusvilág bemutatását? Sok-sok új infót? Hát nesze!” És én nem tehetek mást, mint hogy bólogassak, mivel valóban vágytam arra, hogy kapjak némi “behind the scenes”-jellegű betekintést Harry Potter világába. Ám ne feledjük, hogy a werkfilmek/könyvek lehetnek bármilyen érdekesek, szórakoztatóak vagy kreatívak, a történetük a mai napig gyakorlatilag a nullával vetekszik. Így eshetett meg az, hogy a Harry Potter és a Főnix Rendje címre hallgató ötödik kötet tényleg ontja magából az újdonságokat, de iszonyatos méretéhez képest mégis elképesztően unalmas.
Azt korántsem állítom, hogy az eddigi kötetekben egymást érték volna az izgalmasabbnál izgalmasabb események, de volt bennük annyi spiritusz, hogy néha-néha meglepjék az olvasót, nem is beszélve a kötetek végén menetrendszerűen érkező Shyamalan-féle nagy csavarig. A történettelenség művészetét azonban az ötödik kötet gyakorlatilag tökélyre fejleszti: bár látszólag egymást érik az események, az új szereplők és az izgalmak, alaposabban megvizsgálva villámgyorsan feltűnhet, hogy ezek közül tulajdonképpen egy se viszi előre az eseményeket. Épp ezért gondolom még mindig azt, amit az előző rész taglalásakor már meglebegtettem: Tudjukki visszahozása egyszerre volt bomba- és öngól.
Pardon, ezt azért kicsit továbbtaglalnám. Bombagólnak éppen talán nem kéne nevezni, hisz’ az első kötetben ezerszer meglebegtetett “vissza fog térni”-érzést Rowling az ezután következő részekben is fenntartotta, így tényleg csak az volt a kérdés, hogy vajon meddig bírja/juk majd cérnával. A negyedik kötet (azaz a sorozat középsője) elsőre ideális választásnak tűnhet – azonban ne feledjük, hogy három kötet még mindig maradt, ami bizony kevés arra, hogy kiiktassuk a legendás főgonoszt, majd egy új, még rosszabb figurát állítsunk a helyére, arra azonban kevés, hogy értelmes és tartalmas legyen a végeredmény. Íme a recept a két szék között pad alá esésre.
JKR pedig nem elég tehetséges szerző ahhoz, hogy átsegítse a mesét ezen a holtponton. Így lesz a majd’ nyolcszáz oldalnyi ötödik rész egy folyamatos egy helyben toporgás, amiben egyetlen oldal se szánja rá magát semmi radikálisra, így aztán be kell érnünk néhány helyi szintű balhéval, döcögős tiniproblémákkal és egy-két, zömében jó új szereplővel.
Elismerem, első olvasatra még valamennyire tudtam kötődni Harry problémáihoz (kamaszkori identitáskeresés, iskolai gondok, lányok), de utólag be kell látnom, hogy az egész nem szolgál mást, mint azt, hogy a szerző egyre ügyetlenebbül leplezze, hogy kellett neki egy hamuka-kötet, amivel elodázhatja az elkerülhetetlen giga-összecsapást a Jó és a Rossz között. Így aztán beküldi az olvasót a varázsvilág sűrűjébe, ellátja minden jóval, aztán jól ott is hagyja, hogy boldoguljon egyedül. Így lesz Potter ötödik iskolaéve egy összecsapott, túlírt, rövid távon idegesítő, hosszú távon pedig dühítő könyv. De most komolyan: mi jót várhat az ember egy olyan könyvről, amiben a fejezetek kétharmadánál megfordul a fejében, hogy “ez simán repülhetett volna”?
Luna Lovegood figurája viszont telitalálat, miatta kap ez a fércmű egy egész ponttal többet.
Le a kalappal David Yates előtt: bár a tévéiparban letett már egyet s mást az asztalra, ez még nem predesztinálja arra, hogy épp neki kéne a Potter-franchise legkevésbé sikerült darabját a gyöngyvászonra vinnie. A meglehetősen vegyes fogadtatású negyedik film után a közönség újfent Cuarónt követelte (megjegyzem, megérdemelten), ráadásul a könyvalap olyan, amilyen (azaz bazi vastag és rohadtul nem történik benne semmi). Épp ezért kellemes a meglepetés: a kötetben fellelhető minimális történet flottul össze lett rántva, és mindez meg lett spékelve egy kellemesen rövid játékidővel és rengeteg új ötlettel, a franchise második legjobb moziját eredményezte.
Az is kifejezetten jót tett a filmnek, hogy a Rowlingot többnyire betűről-betűre követő Steve Klovest erre az egy futamra lecserélték Michael Goldenbergre, akinek bár rezüméje se nem túl vaskos, sem pedig túl ígéretes (Kapcsolat? Na neeee…), mégis rendelkezett annyi józan ésszel, hogy belássa, hogy ami a könyvben áll, az a vásznon semmiképpen nem működne. Így aztán a regény terjengős narratívája átesett egy jelentős kurtításon,és így kaptunk egy olyan alkotást, amiben tényleg helyet kapnak az olyan ötletek (pl. a montázsok), amik tényleg filmszerűvé teszik a vásznon látottakat.
Persze ennek azért ára is volt: sajnos számos fontos szereplő szinte csak villanásnyi ideig képviselteti magát, a már megszokott történet végi nagy haláleset pedig az áldozat (filmes) mellőzése miatt inkább hat túlkapottnak, mint valóban drámainak. Ennek ellenére azt feltétlenül meg kell említeni, hogy a castingosok profi munkát végeztem, ugyanis a két legfontosabb új szereplőre tökéletes aktorokat találtak – különösen igaz ez az Umbridge szerepében parádézó Imelda Stauntonra, aki tökéletesen hozza, amit kell; fél perc után bárki belefojtaná egy kanál vízbe. Evanna Lynch szintén tökéletes Luna Lovegood, aranyos de kellőképpen különc. És épp emiatt éreztem gyakran becsapva magam a többi új karakter hiánya miatt: hol vannak, ha már jó színészek játsszák őket?
A régi szereplők hozzák a szokott formájukat, azaz a felnőttekre még mindig senki sem panaszkodhat, az ifjoncok között azonban egyre nagyobb a kontraszt; valaki árulja el, hogy Emma Watson hogy fog színészkedésből megélni, amikor az (állítólag) őszinte megnyilvánulásai is irgalmatlanul falsnak hatnak?
A film vége viszont megér egy külön misét: a Misztériumügyi Főosztályon zajló őrült hajsza talán először képes azt az érzést kelteni, hogy itt bizony nincs kecmec, már nem csak a főszereplő van veszélyben – és bizony, ahol a nagyfiúk forgácsolnak, ott hullik a forgács. Egyértelmű, hogy a Dumbledore vs Voldemort meccs a sorozat egyik legnagyobb akciója, simán veri az előző rész sárkányos csörtéjét. Még az utána elhangzó (és az Angryalien nyuszijai által ügyesen poénra vett) végtelenül kínosan koppanó tanulságok is bocsánatos bűnnek tűnnek utána.
Tényleg megsüvegelendő teljesítmény az, amit Yates és csapata elért: egy rettentően rossz könyvből képesek voltak egy élvezetes és szórakoztató mozit ácsolni, ami bár (elsősorban az alapanyag hibái miatt) nem áll éppen acélos lábakon, de simán megállja a helyét a Potter-filmek között.
