Mindenki szeret legózni. Aki nem, az is; vagy legalábbis minimum hazudik. És aki valaha játszott legóval, és szerette (vagyis mindenki), az szerette volna valamelyik kedvencét is ebben a formában birtokolni. De persze a gyártó sem hülye, nem véletlen, hogy az olyan filmes tie-in készletek, mint akármelyik Star Wars-, vagy Indiana Jones-szett, a “gatyád is rámegy”-árkategóriába tartoznak. Még jó, hogy van a világon egy Traveller’s Tales, aki sok remek kalandjátéka után/mellett arra is szakít időt, hogy az építőkocka-rajongók vékonyabb pénztárcájú rétegének is kedvezzen.
Épp tegnap olvastam a hírt, hogy A hobbit, és A Gyűrűk Ura is kap majd LEGO-köntöst. Az még mekkora lesz, srácok! Addig is a hónap elején végre kijött a Harry Potter-széria utolsó négy filmjét feldolgozó játék, ami semmivel sem rosszabb, mint elődei – mondhatnánk, tartja a színvonalat. Ami – jó szokás szerint – igencsak magas. Hiszen ezeknél a játékoknál alapkövetelmény, hogy legyenek izgalmasak, látványosak, tele (néha) idegesítően nehéz megoldásokkal – és persze rengeteg humorral. Mindezt úgy, hogy kocka fejű hősei egy büdös szót se szólhatnak.
Magára a játékmenetre teljesen felesleges kitérni, hiszen alapjában véve semmit sem változott az első LEGO Star Wars-menet óta: menni kell, lőni (illetve itt inkább varázsolni), ugrálni, összeszedni sok-sok LEGO-karikát, és a figurák/szereplők egyedi képességeit kihasználva kell összeszedni a minden pályán elrejtett dolgokat – és, akárcsak az előző kocka-Potter kalandban, itt van még nekünk a központként funkcionáló két helyszín (a Roxfort és az Abszol út) – amik ezúttal jelentősen kibővültek, ráadásul a könyvekből/filmekből ismerős módszerrel át is lehet jutni egyikből a másikba.
Persze nem csak a központban történtek változások, hanem a varázslatok listája is kibővült kissé: bár ezúttal is megmaradt a tárcsán választás, de néhány varázslatot kiselejteztek, néhányat összevontak, és kapunk pár újat is. Az egyes szereplők képességeinél is történtek változások: a Weasley-ikrek áldásos tevékenysége miatt idővel felbukkannak olyan dobozok, melyeket csak a Weasley-család tagjai használhatnak, arról nem is beszélve, hogy egyes (kék kockákkal jelölt) tárgyakat csak a családfő tud megreparálni, vagy a hetes filmtől felbukkanó extra tárgyakra is kitérhetnék (Ron önoltója, vagy Hermione feneketlen táskája).
Mivel – nem túl meglepő módon – a játék ezúttal is a filmeket követi (ismét hat pálya/film elosztásban), így ezúttal több időt tölthetünk a varázslóiskolán kívül; szerintem ezek a pályák adják az igazi változatosságot: akárcsak a filmekben, eljuthatunk a Mágiaügyi Minisztériumba, a Gringottsba, a Lovegood-házba, és még sok-sok különböző helyszínre – ahogy azt a filmekben láthattuk. Ráadásul érdemes mindig alaposan körülnézni: a legtöbb helyszín tele van olyan apró poénokkal, ami miatt érdemes újra és újra végigmenni rajtuk; és mivel nemcsak a pályatervezők, de a grafikusok sem lazsáltak, így az egész nagyon jól néz ki, egyszerre varázsolva LEGO-, és Potter hangulatot a monitorra. Még akkor is, ha több “effekt” teljesen szükségtelen; legalább kikapcsolhatók. Nem úgy, mint az irányítás: az a játék talán legbosszantóbb eleme, hogy képtelen megjegyezni az egyénileg beállított billentyűzetkiosztást. Még jó, hogy türelmes emberből vagyok.
A játék amúgy nem csak a helyszíneket tekintve nem szűkölködik a franchise híres humorából: a némán makogó műanyagfigurákat még mindig roppant szórakoztató “csak úgy” nézni, de mihelyst beindulnak az események, garantált a remek móka. Nem hittem volna, hogy a filmsorozat legsötétebb, legdrámaibb elemeit sikerülni fog jól kifigurázni, de szokás szerint alábecsültem a fejlesztőgárdát: az olyan poénok, mint Dumbledore vagy Piton halála, kellemesen morbid módon vannak kigúnyolva – magyarul sokáig fogunk emlékezni rájuk. Ron és Hermione zanzásított összejövésére pedig alig várom, hogy valaki kieszeljen egy “Still a Better Love Story Than Twilight” – mémet.
Az amnéziás billentyűzetkiosztás mellett viszont egyetlen komoly probléma még van a játékkal: hogy annak, aki mér végigjátszott párat a sorozat korábbi darabjából (khm, pölö én), azt a végtermék már nem fogja meglepni, és már rég megtanulta a készítők észjárását, így aztán már közel sem olyan nehéz a játék, mint amikor először találkozott ezekkel. És ez persze szomorú, de a játékélménynek igazából nem árt: az ugyanolyan humoros, ötletes, pergő és szórakoztató, mint a sorozat többi darabja. Nem számít, hogy a LEGO Harry Potter Years 5-7 nem nyújt semmi forradalmian újat: a megszokott kitűnő minőséget adja, és a rajongók nem is várnak kevesebbet, és úgysem fognak nyugodni, amíg ki nem játsszák 100 százalékra.
Nekem már sikerült, úgyhogy hajrá!
